Az angol Utopiát két villamosmegálló között ajánlották, így hát hazaérve azonnal rákerestem, és megnéztem az első pár percét. Durva élmény volt, de a jó értelemben. Szinte biztos vagyok benne, hogy akinek nem jön be az első jelenet, annak a többi sem fog tetszeni - az Utopiának olyan egyénisége van, hogy vagy azonnal ágyba bújunk vele, vagy messziről elkerüljük. Valószínűleg a nemsokára érkező második évaddal sem lesz másként.
Pedig ha megkérdezi valaki, hogy miért nézzen bele az Utopiába, mi a csuda annyira különleges benne, valószínűleg én is olyan, felszínesnek tűnő dolgokkal kezdeném, mint hogy...
fantasztikusak a színei
és elég ütős a zenéje.
De ennél azért többről van szó. Olyan filmek jutnak eszembe róla, mint a Kill Bill és a Donnie Darko, amelyek nem véletlenül lettek hihetetlenül gyorsan kultfilmek (bármit is jelentsen ez).
Hát persze, gondolhatja mindenki, tényleg vannak bennük közös pontok, hiszen...
a Kill Bill is élénk sárga hátteret használ a véres PR hangsúlyozásához
és a Donnie Darko-ban is van abszurd humorral operáló
"világvége" nyúljelmezes pillanat,
de azt hiszem, mégsem egyedül ezek miatt jutnak az eszembe.
Az Utopia történetének néhány hétköznapi életet élő emberke (Becky, Ian, Wilson, Grant és később Michael) áll a középpontjában, akik hirtelen egy világméretű titkos összeesküvés kellős közepén találják magukat, és el kell dönteniük, hogy mit akarnak: menekülni és túlélni, engedni a zsarolásnak és együttműködni, vagy nyomozni és megvédeni a világot a tudományos fejlődés horrorisztikus melléktermékeitől. (Ebben a tekintetben kicsit az Orphan Blackre is hasonlít a sztori.)
Az eleinte még mindennapi problémáiknál leragadt karakterek fokozatosan megismerkednek azokkal a nem kicsit őrült emberekkel, akiknek már az életformájává vált az erőszak és a gyilkolás, és közben szembesülnek azzal, hogy számukra sincs többé visszaút a normális hétköznapokba. Ezentúl minden apró tettükért hatalmas felelősséget kell vállalniuk, és fel kell mérniük, hogy az erőszak alkalmazása mikor indokolt, és mikor nem. Különösen érdekes ebből a szempontból az is, hogy a gyerekszereplők - a hátrányosabb helyzetű családból származó "rosszgyerek" Grant, és a rendezett körülmények közül kiszakadó "jókislány" Alice - hogyan reagálnak az extrém szituációkra rövid- és hosszútávon.
A sorozat azonban sok esetben szemszöget vált, és megmutatja azt is, hogy a már régen erőszakos módszereket használó szereplők (a minden nézőt már a képernyőn való megjelenésével beszarató Arby, és a labilis, de jó célokért küzdő Jessica) miért választották ezt az utat, milyen élmények hatására váltak érzékeny áldozatból érzéketlen kínzóvá. Az, hogy az említett karakterek mindezt maguk fedezik fel az epizódok folyamán, felveti a fordított irányú viselkedésváltozás lehetőségét is - vagyis azt, hogy sosincs késő a múlt feldolgozásával gyógyítani a jelent.
Az Utopia abban hasonlít a Kill Billre, hogy a betonon művészien szétfolyó vér és a tömeges kegyetlenkedések itt sem öncélúak, hanem a történet szerves részét képezik - erőszak nélkül egyik alkotás sem tudná elmondani azt, amit szeretne. Donnie Darko pedig azzal küzd, amivel az Utopia szereplői: tudja, hogy fel kell áldoznia az élete normális menetét és a társas kapcsolatait ahhoz, hogy megakadályozza a dolgok rosszra fordulását a világban, mert valami olyasmibe keveredett, amiről úgy érzi, hogy túlnő a saját jelentőségén.
Ezzel együtt hangsúlyoznám, hogy Utopiát nem azért kell nézni, mert ilyen mély, hanem azért, mert nagyon jó. Szóval már csak egy kérdésem maradt: mikor jön már az a második évad, hol van már Jessica Hyde??
