A sorozatok, amelyekről írni fogok, kicsit olyanok, mint a szenzációhajhász címmel ellátott cikkek a hírportálokon, vagy azok az egyetemi kurzusok, amelyeket gyenge előadók tartanak, de az érdekfeszítő téma miatt leküzdhetetlen vágyat ébresztenek bennünk a jelentkezésre. Kattintunk, és aztán csak reménykedünk benne, hogy nem szidjuk magunkat az első pár bekezdés, az első pár alkalom után.
A sorozatnézők világában a legtöbb embert ugyanilyen alapon felcsigázza az a fiktív alapszituáció, hogy néhány halott feltámad és hazatér a szeretteihez (Les Revenants - Visszajárók) vagy hogy a Föld lakosságának 2 százaléka egyszerűen eltűnik (The Leftovers - A hátrahagyottak), és akkor még ott van az is, hogy a szociológus az nem a legtöbb ember. Az csak úgy tesz, mintha a szereplők érdekelnék, miközben valójában a társadalmi változások.
Világkép-válság és vallási fordulat
Az említett két sorozat között bőven akadnak különbségek, de most fókuszáljunk arra, amiben hasonlítanak: mindkét esetben olyan jelenség rengeti meg az emberek életét, amely élesen ellentmond az iskolában begyakorolt és bensővé tett tudományos világképüknek. A halottak "visszatérése" / élők eltűnése felborítja a megszilárdult kapcsolatrendszereket, eltörli a felépített jövőképeket, de nem ez benne a legrosszabb (ez ugyanis egy járványra, háborúra vagy népirtásra is igaz volna), hanem az, hogy teljesen érthetetlen, ezért mindent megkérdőjelez, amiben az emberek eddig hittek, ami szerint az életüket élték. A helyzet teljesen egyértelmű: nem egy-egy ember őrült meg, és néz másképpen a világra, hanem a világ változtatott a megszokott működésén.
A tudománnyal szembeni bizalmi válságot remekül mutatja az a jelenet, amely A hátrahagyottak első perceiben látható. Egy bizottsági meghallgatáson megjelenő (ex?)tudós/szakember úgy nyilatkozik, hogy bár nem tudja, miért tűnt el 140 millió ember, de Istennek ehhez biztosan semmi köze, mert csodák nincsenek, csak véletlenszerű statisztikai ingadozások. Talán felesleges is mondani, hogy ez a válasz eléggé kiveri a biztosítékot mindenkinél, aki mellől ismeretlen helyre hoppanáltak a szerettei, így inkább tovább folynak az eltűntek hozzátartozóival felvett, kissé furcsa kérdéseket tartalmazó interjúk (A fia utazott már Brazíliába? Sok nővel feküdt le? Szeretett főzni?) annak érdekében, hogy kiderüljön, miért pont azok tűntek el, akik.
Mindkét sorozat rámutat, hogy egy ilyen extrém (természetfölötti) eseményt csak akkor tudnak feldolgozni az emberek, ha valamilyen értelmet tulajdonítanak neki. A hátrahagyottakban a polgármester "Hősök napja" címen szervez megemlékezést, a helyi pap, Matt viszont igazán cikin kinéző rágalmazó szórólapokkal igyekszik bebizonyítani, hogy az eltűntek nem mind voltak szentek.
"They're heroes because nobody's going to come to a parade for "we don't know what the fuck happened" day." (polgármester, A hátrahagyottak/The Leftovers)
A sorozat két másik ideológiai csoportosulása, a némasági fogadalmat tett fehérruhás láncdohányosok (Guilty Remnant) és a képviselőket ölelgető, ázsiai tinilányokra bukó önjelölt próféta (és követői) célja egyelőre homályos nekem. A Visszajárók vallásos vonalát képviselő Pierre hozzájuk képest - ifjúkori bűneit leszámítva - egészen pozitív figura, hiszen a hazatérő újjáéledőket megnyugtatja, befogadja az általa üzemeltetett "Segítő Kéz" menedékhelyre, és igyekszik őket egy asztalhoz ültetni a városka előítéletes lakosaival.
Hiányzó halál - erősödő deviancia
Durkheim kutatásai óta tudjuk, hogy a deviancia mértéke nem csak az egyértelműen negatív, hanem bármilyen drasztikus társadalmi változás esetében megnő. Tehát teljesen reális, hogy nem csak attól borulnak meg emberek és közösségek, ha elvesztenek embereket, hanem attól is, ha váratlanul megjelennek azok, akiktől már régen elbúcsúztak. Míg A hátrahagyottakban az a lakosság problémája, hogy nem képesek rendesen meggyászolni a minden magyarázat nélkül eltűnt embereket, addig a Visszajárók esetében ennek éppen az ellenkezője igaz: nem tudnak mit kezdeni azzal, hogy elgyászolt rokonaik, ismerőseik újra helyet követelnek az életükben és az életben általában. (Ennek a komikus variációját a Heves Jeges c. film szemlélteti.)
A harmic körül járó Adèle éppen egy másik férfihoz készül hozzámenni évekkel ezelőtt meghalt szerelme helyett, az idejét nagyrészt a kocsmában töltő fiatal Lena nem tud mit kezdeni ikertestvérével, aki továbbra is gyereknek látszik, és az idős Costa úr annyira megijed több évtizede meghalt feleségétől, hogy meg akarja ölni őt is, és saját magát is. Az extrém szituációk jellegzetessége, hogy az emberek úgy érzik, extrém válaszokat is adhatnak rájuk, ez pedig veszélyes helyzetekhez vezethet. Csak a gyermekét elvesztő anya számára jelent egyértelmű boldogságot és megkönnyebbülést a kislánya, Camille visszatérése, a Visszajárókban ábrázolt város lakóira inkább a gyanakvás és a félelem jellemző.
Még ha nem is mindig explicit módon, de mindkét sorozatban benne rejlik a nagy kérdés, hogy a világ törvényeinek megváltozása átmenetinek tekinthető-e. Eltűnhet-e még több ember? Visszajöhetnek-e az eltűntek? Akik nem tűntek el, azokkal is történni fog valami? / Az újjáéledt halottak úgy fognak tovább élni, mint bárki más? Mások is visszatérnek majd? Ha bárki bármikor eltűnhet halál nélkül, és bárki bármikor visszajöhet a halálból, akkor az az emberi kultúra, amelynek a halálunk olyan szerves részét képezi, egyszerűen értelmetlenné válik.
A nagy bizonytalansággal kapcsolatban a Visszajárókban két ellentétes álláspont rajzolódik ki: míg az új hitrendszerekbe ágyazódó karakterek úgy érzik, hogy hamarosan nagy dolgok fognak történni, addig a praktikusabb gondolkodással bírók (például a polgármester) igyekeznek elhessegetni ezt a gondolatot, és úgy csinálnak, mintha egyszeri, értelemmel bíró, feldolgozható és lezárható jelenségről volna szó, amelyek után az élet - kis módosításokkal - majd tovább folytatódhat.
Közösség, természet és misztikum
A hátrahagyottak és a Visszajárók abban is hasonlítanak egymásra, hogy egy kisebb közösség életére koncentrálnak (a Visszajárók esetén maga a jelenség, vagyis a holtak visszatérése sem világméretű, és valószínűleg a helyszín történelmének is jelentősége van), ezzel egy sötét, de intim hangulatú atmoszférát teremtve, ahol a szereplők sok szállal kapcsolódnak egymáshoz. A helyi lakosok érzelemvilágával, jövőtől való félelmével pedig párhuzamba állíthatóak a természetben zajló változások, elsősorban az állatok furcsa viselkedése. A hátrahagyottakban agresszív kutyák, furcsán néző őzek és madarak jelzik, hogy a világ nagyon nincs rendben, és a Visszajárókban sem tűnik biztatónak a magukat fulladásos halálba küldő, tó mélyén lebegő állatok. Az üzenet talán az, hogy az állatok nem hitegetik magukat, érzékenyebb és ösztönösebb lények, mint az ember. Jobban tudják, mi történik körülöttük, pedig nem törik rajta a fejüket egész nap.
Akkor most melyiket nézzem?
Kétségkívül mindkét sorozat izgalmas kérdéseket feszeget, és nehéz abbahagyni őket, mivel azzal kecsegtetnek, hogy egyszer majd feloldják azokat a rejtélyeket, amelyeket saját maguk tesznek egyre bonyolultabbá. Akit az ilyesmi idegesít, az egyikbe se fogjon bele. Annak ellenére azonban, hogy a Visszajárók első évadának fináléja nem adott egyértelmű válaszokat, mégis el tudott érni egy kis katarzisélményt, ezért a fantasztikus első rész után érdemes akkor is kitartani, ha az évad közepén kicsit leül a sorozat. (Az amerikai remake-et sajnos nem láttam.) A hátrahagyottakkal egyelőre jóval ambivalensebb a viszonyom, mert kevésbé látom, hogy mire szeretne kilyukadni. Hajlamos vagyok igazat adni a tv.com kritikusának, amikor azt írja, hogy: "The show is still frickin' weird, possibly just for the sake of being frickin' weird". És reménykedni, hogy nem bánom meg, hogy a sztori alapján belekezdtem.
