Epizológus

"You called us murder husbands!" - fakad ki az egyik epizódban (s3e9) a gyilkosok megértésének képességével megátkozott bűnügyi profilalkotó, Will Graham, amikor újra találkozik a TattleCrime.com újságírójával. A szenzációipar szakmunkása, Freddie Lounds nem nagyon érti, mit kell ezen úgy kiakadni, elvégre Will és egykori pszichiátere, Hannibal "a kannibál" Lecter már évek óta bele vannak bonyolódva egymás agyműködésébe. A sorozatrajongó meg röhög, erre várt már mióta, és lám-lám végre hivatalos: a showrunner Bryan Fuller ezzel a mondattal a párbeszédek szintjén is elismerte, hogy a Hannibal tévés változata valójában egy nagyon sötét, nagyon beteg, de alapvetően romantikus, "szerelmi" történet.

Ha az ember sok sorozatot néz, akkor időnként megkapja a kérdést, hogy mit ajánlana mostanában. Az ilyen helyzetekben persze felvillanyozódom, mert egy pillanatra nagyon fontosnak érzem magam és a véleményem, aztán viszont elkezdek szorongani, hogy mi lesz, ha a kedvenceim nem lesznek mások kedvencei. Vagy még rosszabb. Mi lesz, ha... egyenesen... utálni fogják őket?

Tegnap már megpróbáltam írni egy hasonló cikket, de olyan lett, mint a Sense8 - tele volt szép mondatokkal, mély gondolatokkal, csak nem működött a ritmusa. Ez a verzió talán olyan lesz, mint a Wayward Pines - kevésbé eredeti, de szórakoztatóbb.

Nyári bemutatót és tíz részt kapott a You're the Worst, hogy kiderüljön, szeretjük-e. Hát én egy ilyen finálé után nem csak hogy igen, de nagyon. Pedig nincsen benne semmi új, néhány zűrös életű fiatal együtt próbál meg átlépni a felnőttkorba - láttunk már ilyet. De minden a megvalósításon múlik, a saját hang megtalálásán, és miután az első rész esküvői jeleneteiben Jimmy beolvas a menyasszonynak és az ajándékfényképezőkkel a gatyájában kattintgat, Gretchen pedig ellop egy nászajándékot, amit aztán csalódottan dob ki a kukába, tényleg kíváncsian várjuk, hogy mit fognak csinálni ezek ketten egymással. Mármint a szex után.

A nyár az értelmiségiek farsangja. Ilyenkor kiszabadulhatnak néhány rövidke hétre azokból a skatulyákból, amelyekbe olyan nagy hévvel dugták bele saját magukat, hogy végre szabadon hódolhassanak az úgynevezett bűnös élvezeteknek. Nyáron nem szólják meg az Értelmiségit, ha a strandon egy Story magazint vesz a kezébe, nem nevetik ki, amikor egy gagyi amerikai horrort választ a moziban, felcserélheti a száraz vörösbort egy zöldszínű koktélra, járkálhat hawaii-i mintás rövidgatyában, csinálhat pixeles képet a mobiljával a tüzijátékról. Anything goes.

Amy: Azt hittem... Kezdtem azt gondolni, hogy csak egy őrült vagy egy fülkével...
Doktor: Amy Pond, valamit jobb, ha megértesz. Fontos, mert egyszer az életed múlhat rajta. Kétségtelenül egy őrült vagyok egy fülkével. (S5E1)

Bárki bármit is mond a reality műfajról, egy igazán jól megcsinált valóságshow olyan természetességgel tudja kommunikálni a tolerancia, az együttműködés és a multikulti környezet előnyeit, hogy a pedagógusoknak együtt kellene nézniük őket a diákjaikkal, a szülőknek a gyerekeikkel, a magyar csatornáknak meg jobban lehetne promózniuk néhány ilyen jellegű - kisebb nézettségű, de okosabban szerkesztett - "rétegreality-t" is, mert azt sem tudom néha, hogy itthon is vannak hasonló próbálkozások. Pedig szükség van rájuk, mert a Project Runway (A kifutó/Leendő divatdiktátorok) sem arról szól, hogyan kell jól megvarrni egy ruhát. Akkor nem is nézném.

"Azt mondta, hogy "malac"? ... Szex egy malaccal? ... Azt akarják, hogy szexeljek egy malaccal??" - a történetbeli angol miniszterelnök kicsit úgy van ezzel a kérdéssel, mint a sorozatot néző közönség. Döbbent, ideges, több információt akar, de közben nevethetnékje is van, mert az angol hercegnőt elrabló ismeretlen nyilván nem kaphatja meg, amit követel. Nyilván nem. De akkor miről fog szólni a sorozat első része? És miért az Inside No. 9-t néztem eddig az angol abszurd humor -kategóriából, ha a Black Mirror ennyivel izgalmasabban kezdődik?

Viszonylag szpoilermentes elemzés arról, hogy mi a közös a krimikben, amelyeket éppen a legjobban szeretünk, és hogy mindez miért fekszik jobban a társadalomkutatónak, mint belealudni a Columbo-ba.

Annak idején belenyugodtam, hogy két évad után vége lett, de most megint elfogott a nosztalgia a Better Off Ted után. Biztos azért, mert a júliusi munkavégzés iroda-paródiákat kíván, és az én kedvencem ez volt, miközben mások a The Office, a The IT Crowd vagy a Parks and Recreation nagy rajongói voltak. Bár a Better Off Ted -cím eléggé szörnyű, annál azért lényegesen jobban hangzik, mint amit a Magyar Filmcímkitaláló Intézet adott neki (nem írom ide, egyszerűen borzasztó), és egy olyan szitkomról beszélünk, amely tényleg képes iróniával is hangosan röhögős pillanatokat adni.