Epizológus

A sorozatok, amelyekről írni fogok, kicsit olyanok, mint a szenzációhajhász címmel ellátott cikkek a hírportálokon, vagy azok az egyetemi kurzusok, amelyeket gyenge előadók tartanak, de az érdekfeszítő téma miatt leküzdhetetlen vágyat ébresztenek bennünk a jelentkezésre. Kattintunk, és aztán csak reménykedünk benne, hogy nem szidjuk magunkat az első pár bekezdés, az első pár alkalom után.

Arról sajnos sejtelmem sem volt, hogy Oli úr meleg, mert akkoriban még azt sem tudtam, hogy az mit jelent. Néha vicces karakternek tűnt, néha idegesítőnek, de a manírjainak még igazán széleslátókörű óvodásként/kisiskolásként sem tulajdonítottam különösebb jelentőséget. Horváth Ádám szerint Oli úr különben is csak "félmeleg" volt, mivel tulajdonképpen sosem coming outolt. Akkor most Vágási Feri meg "taláncigány"?

Az angol Utopiát két villamosmegálló között ajánlották, így hát hazaérve azonnal rákerestem, és megnéztem az első pár percét. Durva élmény volt, de a jó értelemben. Szinte biztos vagyok benne, hogy akinek nem jön be az első jelenet, annak a többi sem fog tetszeni - az Utopiának olyan egyénisége van, hogy vagy azonnal ágyba bújunk vele, vagy messziről elkerüljük. Valószínűleg a nemsokára érkező második évaddal sem lesz másként.

Második évadának végéhez ért az Orphan Black, az a sorozat, amelyikben a korombeli Tatiana Maslany epizódonként legalább öt klónt játszik el. A történet szerint a drogüzér expasijától inkább elhagyott kislánya felé orientálódó Sarah Manning véletlenül rájön, hogy egészen sok hasonmása létezik egy klónkísérletnek köszönhetően, és a felismerés után - folyamatosan előkerülő géntestvéreivel együtt - nyomozni kezd születésük körülményei után. Hogy mire jut, azt igyekszem nem megosztani, de azt igen, hogy miért ez a tökéletes sorozat erre a nyárra.

Másban hívő, másra szavazó, más dolgokra vágyó emberek ritkán jönnek össze, és még ritkábban maradnak együtt a mindennapokban. A sorozatok azonban bátran és szórakoztatóan mesélnek történeteket különböző hátterű karakterek párkapcsolatáról. Az előző bejegyzés után most szó lesz életfelfogásról, életstílusról, skatulyákról, és végül arról is beszélünk, amiről nem is beszélünk.

Múlt héten még a csillárról is lógtak az egyetemisták Jürgen Habermas budapesti előadásán, ezért azt hihetnénk, hogy ő a legnépszerűbb kortárs szociológus; holott egészen biztos vagyok benne, hogy Tyrion Lannister (Game of Thrones) még több embert szegez hetente a képernyők elé tudományos fejtegetéseivel. Azt már eddig is tudtam, hogy a kihívást jelentő testi adottságait szexepillé transzformáló kisebbik Lannister fiú intelligens, egyúttal empatikus ember, aki annyira szeretné érteni a világot, hogy még a Falhoz is önszántából turistáskodik, de a bogárcsapkodós jelenet (S4E8) volt az, ami végleg megerősített abban, hogy valódi társadalomtudós. /Aki még nem látta a legújabb részt, az előbb nézze meg, mert szpoilerek következnek./

A filmeket könnyű abbahagyni annál a pillanatnál, amikor két, valamilyen értelemben nagyon különböző hátterű karakter egymásra talál. Nem gondolkodunk különösebben azon, hogy Cora Munro odaköltözik-e majd az erdőbe Sólyomszemhez, vagy hogy Johnny Castle Baby gazdag szüleivel megy-e haza a Kellerman Fogadóból, csak örülünk neki, hogy szeretik egymást. A sokévados sorozatoknál azonban a romantikus szálak jóval komplexebbek: a nézők először várnak, hogy a szereplők összejöjjenek, aztán figyelik, hogyan alakul a kapcsolat, sokszor pedig még a szakítást (és az újrakezdést) is végignézhetik. Olyan karakterek, akik a való életben talán már a második randin visszavonulót fújnának a közöttük lévő különbségek miatt, a sorozatokban folyamatos interakcióban vannak egymással, és megpróbálnak dolgozni a konfliktusaikon - ez a tévé igazi győzelme a szociológia fölött.

A Lena Dunham által kreált Girls - ahogy azt már többen is megállapították - az a sorozat...

1. amelyikre rendkívül nehéz rákeresni a google keresővel a sok pornó miatt
2. amelyikben egy szépségideálnak nem számító lány (egyben író/rendező) folyton meztelenkedik
3. amelyikben mindenki hülye

Tulajdonképpen ezeket a megállapításokat nem is szeretném különösebben cáfolni, csak néhány javaslatot tennék:

1. keressetek mindig a "Girls HBO" szókapcsolatra
2. örüljünk együtt, hogy ezzel egy iciri-piciri lépést tett a kultúránk afelé, hogy "tökéletlen" testtel is lehessen felszabadultan strandra járni
3. és lássunk hozzá annak a boncolgatásához, hogy mit jelent az pontosan, hogy hülyék

Húsz évvel ezelőtt, 1994 tavaszán kilenc éves voltam, és leginkább a Dallast szerettem. Mindenki a Dallast szerette. Péntek este megnéztük, remekül szórakoztunk rajta (mert tényleg, még mai mércével mérve is jó sorozat volt), és ha cliffhangerrel ért véget, akkor a szokottnál is jobban vártuk a következő pénteket. Nyáron éppúgy, mint mindegyik másik évszakban. Tudtuk, hogy Amerikában már előrébb tartanak a vetítésével, de ez nem nagyon érdekelt senkit. Az sem merült fel, hogy eredeti nyelven jobb lenne nézni. Valahogy éreztük is, hogy Kránitz Lajos jobb hangja volt Jockey-nak, mint maga Larry Hagman. Igaz, angolul nem is Jockey volt a karakter neve, hanem J.R., de akkoriban ezt is csak kevesen tudták.