"You called us murder husbands!" - fakad ki az egyik epizódban (s3e9) a gyilkosok megértésének képességével megátkozott bűnügyi profilalkotó, Will Graham, amikor újra találkozik a TattleCrime.com újságírójával. A szenzációipar szakmunkása, Freddie Lounds nem nagyon érti, mit kell ezen úgy kiakadni, elvégre Will és egykori pszichiátere, Hannibal "a kannibál" Lecter már évek óta bele vannak bonyolódva egymás agyműködésébe. A sorozatrajongó meg röhög, erre várt már mióta, és lám-lám végre hivatalos: a showrunner Bryan Fuller ezzel a mondattal a párbeszédek szintjén is elismerte, hogy a Hannibal tévés változata valójában egy nagyon sötét, nagyon beteg, de alapvetően romantikus, "szerelmi" történet.
Fókuszban a barátság-szerelem
Már korábban írtam arról, hogy nagyon sok kortárs krimisorozat fókuszában inkább egy páros érzelmi kapcsolata áll, semmint maga a nyomozás (A híd/Broen, The Killing, Broadchurch). Ami pedig még érdekesebb, hogy ezeket nézve nem is azt várjuk, hogy a főszereplők lefeküdjenek egymással (jó, a Killing határeset), egyszerűen csak érdekes a két karakter közötti dinamika. Ugyanilyen alapon két ember "romantikus" története az is, ahol egynemű a páros, és szintén barátságról van szó. A Nip/Tuck (Kés/Alatt) egy férfibarátság szerelem-sztorija, a Grey's Anatomy "end of an era" pillanata pedig számomra nem az volt, amikor Derek, hanem amikor "you are my person" Cristina lépett ki Meredith életéből. És hogy mikor érzékenyültem el legjobban "szerelmes" emberektől sorozatokban? Kétszer: egyszer, amikor John Watson győzködte Sherlockot, hogy ne ugorjon le a tetőről (Sherlock - s2e3), és még egyszer, amikor a meglőtt Sherlock azért akart túlélni, hogy megvédhesse Johnt (Sherlock - s3e3). Persze ők sem úgy szerelmesek, hogy kézenfogva szeretnének sétálni, lefeküdni egymással, aztán meg gyerekeket vállalni, de a tévés sztori szempontjából a kapcsolatuk egy szerelmi történetként működik.
Valami hasonló áll a Hannibal középpontjában is: két ember, aki nem tud egymás nélkül élni, mert mindenkinél jobban ismerik egymást, rá tudnak érezni egymás gondolataira. A gyilkos-empátiával rendelkező Will érti Hannibal működését, Hannibal érti, hogy Willnek miért olyan nehéz a lelke, és mindketten értik a körülöttük lévő emberek gyengeségeit. A sorozat első évada arról szól, hogy megismerik egymás igazi jellemét. A második évadban élvezik a kapcsolat szenvedélyes játszmáját, de bizonytalanok benne, hogy mit akarnak, aminek árulás és trauma a vége. A harmadik évad elején úgy érzik, elrendezetlen dolgok maradtak köztük, így megint megkeresik egymást, ezt megint egy csúnya dráma követi, majd jön egy szakítás, aztán egy érzelmi zsarolás, egy még komolyabb játszmázás és végül a fináléban egy viszonylagos kielégülés - ami persze nem szex, de ezt már mindenki nézze meg maga (s3e13).
Bryan Fuller, a sztori sorozat-verziójának megálmodója többször is azt nyilatkozta, hogy az egész történetben az érdekelte legjobban, milyen egy heteroszexuális barátság. Az interneten aktívan jelenlévő Fannibalok (Hannibal fan-ek) pedig kinevették, mondván mivel Bryan Fuller meleg, nyilvánvaló, hogy a főhősök is azok. De a Hannibal lényege nem ez, és éppen ettől olyan iszonyatosan tökéletesen posztmodern. A sztori arról szól, hogy két ember milyen mélyen és milyen bonyolultan tud kapcsolódni egymáshoz, függetlenül attól, hogy ezt milyen címkével illetjük. Amikor megölelik egymást, amikor közel hajolnak egymáshoz, amikor elismerik egymás képességeit, amikor féltékenyek egymásra, amikor dühösek vagy éppen valamelyikük nem is akarja látni a másikat - akkor a feszültség érdekli a nézőt, és nem az, hogy ez szexuálisan mit jelent. Az is remek mémtéma, nagyon sok viccet lehet vele elsütni, de ennyi.
Nők nélkül nem megy
De ne tegyünk úgy, mintha a történetben senki másnak nem lenne helye Willen és Hannibalon kívül. Bryan Fuller abban is fantasztikusat alkotott, hogy az eredeti könyveket a nemek szempontjából is újrainterpretálta. Több interjúban is elmondta, hogy a sztori nem működött volna úgy, ha minden fontos karakter férfi lett volna (Will, Hannibal, Jack Crawford, Freddy Lounds, Dr. Chilton), ezért kitalálta, hogyan teremtsen erős női karaktereket. (Clarice Starlingot nem használhatta, mert A bárányok hallgatnak jogai nem voltak nála.) A könyvekben csak éppenhogy megjelenített Alan Bloomból így egy kis csavarral Alana Bloom lett, az idegesítő férfi Freddy Loundsból pedig megszületett az idegesítő újságírónő, Freddie Lounds. A sorozatban hangsúlyos szerepet kap még a nyomozó Beverly Katz, Jack Crawford felesége, Bella, Will és Hannibal "szimbolikus" gyereke, a gyilkos-áldozat Abigail Hobbs, és később a pszichiáter Bedelia Du Mauer is, akit Gillian Anderson olyan szuggesztíven alakít, mintha még mindig a The Fallban szerepelne. Margot Verger és Will későbbi felesége, Molly is olyan badass karakterekké válnak néhány epizódban, amit öröm nézni. (A harmadik évad Chiyoh-szálát meg nem akarom nagyon szidni, elég annyi, hogy ebben a formában nem jött be, de legalább ötletnek jó volt.)
Pszicho-játszmák
A Hannibal első két évadában még rengeteg ügy, rengeteg gyilkos van, néha kicsit CSI-os is az egész. De már ott is egyre jobban és jobban előtérbe kerülnek a beszélgetések: a filozofálás, a pszichologizálás, az érzések verbalizálása. Ha belegondolunk, hogy sokszor négy pszichiáter próbál kommunikálni egymással egy szobában, az szinte viccesebb, mint maga a jelenet. Bár a játszmákat nézni soha nem unalmas, a szöveg iszonyatosan sűrű és ezért fárasztó, saját nyelvű feliratot és többszöri újranézést követel. Az ember csak ámul és bámul, hogy a dán Mads Mikkelsen mit kínlódhat, mire megjegyez minden pszichológiai bölcselkedést, és megfejthető akcentussal bele is mondja a kamerába. De megcsinálja, és működik. Nem mondom, hogy a forgatókönyvírók soha nem lőttek túl a célon, de azt igen, hogy a True Detective-nél tapasztalt elvontságnál nekem sokkal jobban bejött a Hannibalé - talán azért is, mert utóbbinál a nyelvezet belesimult egy minden szempontból lelki mélységekbe rángató, szinte horrormesei atmoszférába.
A szereplők lélektanához kapcsolódik még az is, hogy kifejezetten izgalmasnak találom a párhuzamot a Hugh Dancy által alakított Will, és a Claire Danes által, a Homelandben alakított Carrie története között. Dancy és Danes házasok, és több évet töltöttek el úgy, hogy hol az egyikük forgatta a Hannibalt, hol a másikuk a Homelandet. Nem lehet nem észrevenni, hogy mindkét főhős (Will és Carrie) pszichológiailag instabil, mindkét főhős vonzódást érez egy olyan karakter iránt, aki a "sötét" oldalt képviseli (Hannibal Lecter és Nicholas Brody), mindkét főhőst próbálja a "jó" oldalon megerősíteni a főnöke (Jack Crawford és Saul Berenson), és mindkét esetben felmerülnek morális problémák azzal kapcsolatban, hogy mit is jelent a "jó oldal", a "jó cél" vagy a "jó emberek" kifejezés. Nagyon-nagyon szeretném megtudni, hogyan beszélget ilyenekről Dancy és Danes a konyhaasztalnál vagy gyerekpelenkázás közben. ("-Te hogy készülsz fel, hogy a kamera előtt már teljesen szét legyél esve?" "-Hát nem tudom, szivem, nekem ez csak úgy jön...")
Is your social worker in that horse?
Már párhuzamot vontam a férfi-barátság tekintetében a Nip/Tuck és a Hannibal között, de még egy ponton meg kell tennem. Nagyon kevés sorozat volt ugyanis eddig az életemben, ami meg tudott lepni azzal, hogy meddig megy el a tabudöntögetésben. Évekkel ezelőtt volt, mégis élénken előttem van például az a pillanat, ahogy a Nip/Tuckban kiderül, hogy az újonnan felvett plasztikai sebész a bútorokkal szeret "szexelni", és ennek a szenvedélynek a rendelő kanapéja válik áldozatául. Aztán jött a Hannibal, és megmutatta, hogy mi az, ami ennek az ezerszerese. Amikor a halottakból épített tengerparti totem, a bíró, aki a saját agyát tartja egy mérlegen, a kómában elásott emberekből növekvő gombák tulajdonképpen egyszerűen csak jól néznek ki, de nem a sorozat csúcspontjai, akkor talán mindenki érti, hogy miről van szó.
Az egyik leglenyűgözőbb - Hugh Dancy szerint is - az a rész, amikor egy élettelen lóban van egy élettelen nő, akiből egyszer csak kirepül egy élő madár. Ugyanebben az epizódban történik meg az is, hogy Will gyanakvóan kérdezi a nem teljesen egészséges állatbarátot, aki éppen egy lovat varr: "Peter, a szociális munkásod benne van abban a lóban?" A szemfüles nézők észrevehetik, hogy erre a szituációra még az emberekből ínyenc vacsorát készítő Hannibal is olyan arcot vág, mintha azt mondaná: "What the f...?". A jelenetre a szereplők külön is kitértek egy 2014-es pódiumbeszélgetés alkalmával (PaleyFest NY, a Youtube videóban 50:40-nél) és a Hannibal-mémgyár is rögtön rárepült - nagyon jól megérezve, hogy ez a 2 másodperc a legviccesebb az egész epizódban. Azok, akik olyan "imádom az Addams Family-t"-típusú, feketehumort kedvelő emberek, nagyot fognak nevetni a Hannibal lóbanszocmunkás-jellegű, abszurd dialógusain.
Persze ott vannak azok a jelenetek is, amiken nem lehet nevetni, mert szomorúak, viszont teljesen lehidal tőlük az ember. A legmegrázóbb ebben a kategóriában nekem Jack Crawford és Beverly Katz obszervatóriumban játszódó "közös" jelenete volt (s2e5), amit mellesleg késő-éjszaka néztem egyedül. Fontos figyelmeztetés mindenkinek: ezt a sorozatot elég félelmetes sötétben és/vagy egyedül nézni. Fontos figyelmeztetés no.2: máshogy szinte nem is érdemes.
Érzékszervek orgiája
De miért jó vért, emberekből készült díszvacsorákat és oszladozó halottakat nézni? Normális embernek mi esik ebben jól? Mindenki nyugodjon meg, én magam például nagyon sokat aggódtam ezen, és az is lehet, hogy más rajongók is vannak így ezzel (nem kell bevallani). A válasz tulajdonképpen kettős: egyrészt tényleg nem ez a sorozatban a lényeg, hanem a szereplők érzései, beszélgetései és döntései, másrészt pedig: a Hannibal esztétikája igazi orgia az érzékszerveknek, egy olyan sorozat, amit a legtöbb tévékritikus bizonytalankodás nélkül művészetnek tekint. A hanghatások, a vizualitás, azok az illatok és ízek, amiket nem is érzünk, de elképzelünk, mind egy olyan szintre emelik a sorozatot, ami gourmet-élménnyé teszi az egészet. És itt nyilván nem arra gondolok, hogy vágyom az emberhúsra, hanem arra, hogy szeretném a mindennapjaimban is meglátni azt a szépséget és életélvezetet, amelyet Hannibal, és az ő szemén keresztül a sorozat képvisel. Dr. Lecternek van ízlése, és többek között ezért nem lehet őt igazán utálni. Hajlamos azt megenni, akinek nincs.
A
Hannibal rétegsorozat, mert rengetegen vannak, akiknek mindez már sok: szerintük a sorozat túl sötét, túl gonosz, túl beteg, túl embertelen, közben pedig művészieskedő és sznob. A harmadik évadot nézve a művészieskedésre vonatkozó kritikákkal még egyet is tudtam érteni - egy idő után úgy tűnt, mintha a készítők több időt áldoznának a vízcseppek szétpattanásának vizuális ábrázolására, mint magára a történetre. De bármennyire is túltolták néha az esztétikai orgiát, a sorozat a harmadik évad végéig megtartotta a wow-faktorát, azt a különleges képi világot, ami semmi máshoz nem hasonlítható. Mads Mikkelsen és Hugh Dancy pedig maguk is "gourmet" színészek, hiszen a filmek világából érkeztek, és a Hannibalban való szereplés nem számukra lecsúszás, hanem egy újabb lépés a sorozat műfajának fölfelé a kulturális termékek ranglétráján.
#SaveHannibal
A Hannibalból három évad után nem kér többet az NBC, és ezért nagyon sokan dühösek vagyunk. Ugyanakkor kritikusok, rajongók és maga Bryan Fuller is leírta már, hogy a sorozat eleve kilógott abból, amit a csatorna kínált, és szép volt tőlük, hogy egyáltalán eddig vetítettek ilyesmit. A harmadik évad vége megnyugtatóbb lezárásnak tűnik, mint az első és a második évadé, amiért minden Fannibal hálás lehet. De hogyan lehet ép rajongói ésszel kibírni Fuller finálé utáni interjúit arról, hogy a fejében megvan már az egész negyedik évad, amit bármikor meg tudna írni, ha valaki finanszírozná a projektet? Ha esetleg valaki elkezdene egy Kickstarter kampányt a folytatás pénzügyi támogatására (utánanézek), életemben először utalnék pénzt ilyesmire.
