Bárki bármit is mond a reality műfajról, egy igazán jól megcsinált valóságshow olyan természetességgel tudja kommunikálni a tolerancia, az együttműködés és a multikulti környezet előnyeit, hogy a pedagógusoknak együtt kellene nézniük őket a diákjaikkal, a szülőknek a gyerekeikkel, a magyar csatornáknak meg jobban lehetne promózniuk néhány ilyen jellegű - kisebb nézettségű, de okosabban szerkesztett - "rétegreality-t" is, mert azt sem tudom néha, hogy itthon is vannak hasonló próbálkozások. Pedig szükség van rájuk, mert a Project Runway (A kifutó/Leendő divatdiktátorok) sem arról szól, hogyan kell jól megvarrni egy ruhát. Akkor nem is nézném.
A Project Runway-be olyan divattervezőket castingolnak, akik egyelőre még nem ismertek szélesebb körben, de már elég jól értenek ahhoz, amit csinálnak, és mind a személyük, mind az eddigi portfóliójuk érdekesnek tűnik a zsűri /na jó, a producerek/ számára. A reality most éppen a 13. évadánál tart a Lifetime nevű amerikai csatornán, és máig ugyanazt a receptet követi: a divattervezők minden epizódban kapnak egy izgalmas feladatot (készíts mindennapi viseletet cukorkákból, alakíts át egy régi ruhát, tervezz estélyit egy díjátadóra stb.) és egy pénzösszeget az anyagvásárláshoz, majd egy, max két nap alatt el kell készíteniük szuperkreatív, de ízléses alkotásukat. A zsűri egy mini-divatbemutató keretében értékeli a ruhadarabokat, és egy tervezőt minden alkalommal kiesésre ítél. Az illetővel a műsorvezető (host) Heidi Klum szomorkásan közli: "In fashion one day your're in and the next day you're out... You're out. Auf Wiedersehen."
Amerikába jöttem, mesterségem címere
A Project Runway egy rendkívül szórakoztató műsor, és természetesen rengeteg szociológiai üzenetet hordoz magában, de ebben a bejegyzésben elsőként azt emelném ki, ami a legszembetűnőbb, vagyis a kiválasztott szereplők hátterének, stílusának és demográfiai jellemzőinek sokszínűségét, és azt, ahogyan a műsor ezeket a különbségeket pozitív üzenetként hasznosítja. Vegyük példának az idei versenyzőket:
A 13. évad 16 szereplője közül (hárman még a feladatok előtt kiestek) 7 férfi és 9 nő. A legfiatalabb, Alexander 22, a legidősebb, Fäde 45 éves. A 41 éves Emily negyedszerre jelentkezett a műsorba, és ez alkalommal végre eljutott a beválogatási procedúra végéig. Ha a készítőkre hatással is volt ez a tény (remek kiinduló történet), a műsor üzenete a nézők felé egyértelműen az, hogy nem emiatt került a versenyzők közé, hanem azért, mert szakmailag megérdemelte. Never give up.
Bár jelenleg az összes versenyző az Amerikai Egyesült Államok valamelyik államában él, Carrie Sleutskaya Oroszországból, Angela Sum Hong Kongból, Sandhya Garg Indiából, Fäde Zu Grau Kelet-Németországból, Hernan Lander a Dominikai Köztársaságból származik. Korina Emmerich - apja révén - félig indián, bejegyzésem címszereplője Kiniokahokula (Kini) Zamora pedig Hawaiban él, és megjelenése alapján bizonyára ott is született.
Mindenki másképp egyforma
Carrie és Emily teljesen kékre/lilára festik a hajukat, Kristine olyan szürkésfehérre inkább, Kini pedig világosszőkére. A kelet-német Fäde nyakában egy "ateista" feliratú nyakláncot fedeztem fel legutóbb, míg Sandhya szívesen mesél arról, hogy az indiai szokások szerint előre elrendezett házasság az övék a férjével, és köszönik, remekül megvannak így.
Jefferson Musanda, a két afro-amerikai szereplő egyike hivatásos táncos volt, mielőtt elkezdett ruhákat tervezni. Angela pedig a Wall Streeten dolgozott, de nem szerette a munkáját, ezért nemrég felmondott. A versenyzők között vannak, akik maguktól tanultak meg szabni-varrni, és vannak olyanok is, akik évekig jártak a divatipar elismert intézményeibe, például a Parsons School of Designba.
Mindenkinek van egy sztorija - mutasd meg a tiédet
De mindez a sokszínűség természetesen baromira 
nem lenne érdekes, ha - vitathatatlan szakmai tehetségük mellett - nem pont azért válogatták volna be ezeket az embereket Project Runwaybe, hogy személyes történeteiket, kulturális örökségüket és jelenlegi identitásukat aktívan használják, beépítsék az alkotási folyamatba. A zsűri ugyanis olyan ruhákat keres, amelyek a szépségen, eredetiségen, drámaiságon (de ugyanakkor) hordhatóságon kívül kifejezik a művész hátterét, ugyanakkor ezt valamilyen friss, modern, újszerű módon teszik. A háttér, a személyes történet szinte mindegy (mindenkinek van valamilyen sztorija), de az ebből fakadó érzéseknek, stílusnak át kell jönnie, amikor a felöltöztetett modell végigmegy a kifutón a ruhát viselve.
Ennek "mutasd meg önmagad" stratégiának köszönhetően érhetett el komoly sikereket a korábbi évadokban az afrikai származású Korto Momulu és a trinidadi Anya Ayoung-Chee (aki egyébként ex-szépségkirálynőből lett a legjobb divattervező), de a közönségkedvenc Mondo Guerra is egy olyan nadrág elkészítésével nyerte meg anno a zsűri tetszését, amelynek a mintáját saját HIV-pozitív státusza ihlette.
Adu ászok nélkül
A zsűri egyébként nem túlzottan kedves, mondhatni inkább a kegyetlenségig őszinte és kritikus. A híres Michael Kors egyszer például azt mondta az értékelésnél, hogy a versenyző kreációját viselő modell úgy néz ki, mint a flamenco táncosnő temetésre menet, Heidi Klum pedig a minap azt javasolta, hogy használják inkább felmosórongynak az egyik bemutatott ruhát. De most nézzük ennek is a pozitív oldalát, miszerint a versenyzők egyenlő(en kegyetlen) elbánásban részesülnek függetlenül nemtől, kortól, korábbi sikereiktől vagy kudarcaiktól.
Hiába van az egyik versenyzőnek húsz évvel több tapasztalata, mint a másiknak és hiába csinált az előző héten egy nagyon kafa öltözetet - ha a következő héten borzasztóan teljesíti a feladatot, akkor szegény kiesik. Azon persze lehet vitatkozni, hogy nem kellene-e egy kicsit hitelesebben szimulálni az életet, ahol azért tovább tart az ember hitele, mint egyetlen elrontott projekt (lásd pl. M. Night Shyamalan rendező hosszú "haláltusáját"), de ez az eljárás mindenképpen objektívebbé teszi az értékelést. Nincsenek bebetonozott helyek, mindenkinek van esélye, a szakmai fejlődést a zsűri azonnal észreveszi és jutalmazza.
A konfliktusok ára
És hogy nincs-e klikkesedés, konfliktusok és sértődések, amelyek a versenyzők közti különbségekből fakadnak? Dehogynem. Bizonyára sokan igazságtalannak érzik, ha az nyer, aki pár hónapja tanult meg varrni, miközben ők már klientúrával is rendelkeznek. Bizonyára sok fiatal úgy gondolja, hogy az idősebbeknek már kár is versenyezni, mert csak elveszik előlük a helyet. És biztos van olyan is, aki szerint ne egy frissen zöld kártyát kapott tervező nyerjen lehetőséget az USA-ban érvényesülni. De ezeket a gondolatokat nagyon ritkán halljuk - vagy azért, mert a versenyzők is érzik, hogy ciki lenne ezzel jönni, amikor nekik valami nem sikerül, vagy azért, mert a vágószobában maximum azért hagynak meg ilyen mondatokat, hogy a kimondójuk totális seggfejnek tűnjön.
A kulturális különbségek dinamikájáról pedig csak annyit, hogy a dél-amerikai Hernan pár hete (S13E2) mondta az indiai Sandhyának, hogy "baby, ez így nem működik", aki erre érthető módon teljesen kiakadt, de végül szót fogadott. A teljesen elrontott végtermék miatt aztán kis híja volt, hogy mindketten kiessenek. A Project Runway értékelő részében a zsűri ugyanis nem enyhül meg attól, hogy a versenyzők a személyes konfliktusaikat okolják a kudarcaikért. Az is a feladat része, hogy a sok-sok különböző esztétikai érzékkel rendelkező ember sikeresen kombinálja a vízióit egy csapatmunka során.
A titok
"Make it work!" - szokta mondani a versenyzők sorozatbeli mentora, Tim Gunn. És valóban, aki együtt tud működni a többiekkel, aki nem tartja magát különlegesebbnek másoknál, de különlegesnek tartja a munkáját annyira, mint másokét, annak jó esélyei vannak a műsorban a nyerésre.
De mivel ez már kissé patetikusan hangzott, lezárásképpen kerestem egy Project Runway paródiát, hogy más stílusban is alátámasszam az eddigieket. Rögtön az elején bemutatkoznak benne a szereplők:
-I'm the ethnic one!
-I'm the senior citizen!
-I'm the talented tween!
-I'm the one straight guy!
-I don't shave my armpits!
Kb. jó összefoglalás. Ezzel kellett volna kezdenem.
