"Azt mondta, hogy "malac"? ... Szex egy malaccal? ... Azt akarják, hogy szexeljek egy malaccal??" - a történetbeli angol miniszterelnök kicsit úgy van ezzel a kérdéssel, mint a sorozatot néző közönség. Döbbent, ideges, több információt akar, de közben nevethetnékje is van, mert az angol hercegnőt elrabló ismeretlen nyilván nem kaphatja meg, amit követel. Nyilván nem. De akkor miről fog szólni a sorozat első része? És miért az Inside No. 9-t néztem eddig az angol abszurd humor -kategóriából, ha a Black Mirror ennyivel izgalmasabban kezdődik?
Talán azért, mert nem is nagyon hallottam róla, de 
pár hete egy határozott női hang azt mondta a 4-es csatornán: "Ha imádja az Utopiát, akkor nagy esély van rá, hogy a Black Mirrort is szeretni fogja." És bármi is volt ezzel a szándéka, egyáltalán nem tévedett. A sorozat olyan, mintha Philip K. Dick és Roald Dahl együtt írnának futurisztikusan meghökkentő történeteket arról, hogy a legújabb kommunikációs technológiák felhasználásával hogyan fosztjuk meg magunkat és egymást az emberi méltóságunktól. A válasz röviden: kegyetlenül, de a normalitás látszatának fenntartásával.
A technikai fejlődés és a társadalmi folyamatok egymásra hatása a központi témája a 2011-ben bemutatott első, és a 2013-ban vetített második évadnak is. A 3-3 rész mindegyike különálló történetet mesél el, így eltérő a tónusuk is: politikai-társadalmi szatírák és szerelmi drámák elemei keverednek bennük, és minden epizódban máshová kerül a hangsúly. A mindennapjainkat idéző környezet mellett pedig előfordul az is, hogy nézőként egy teljesen újnak látszó világba csöppenünk, aztán fokozatosan értjük meg a kapcsolódási pontokat a jelenünkhöz.
Az egy-egy részre szerződtetett színészek éppen csak annyira híresek, hogy a magyar néző itt-ott megörülhessen az ismerős arcoknak (a lány a Downton Abbey-ből, a fiú az About Time-ból), de egy pillanatra sem nőnek a nekik kiosztott történet fölé, csak segítenek a lehető legszebben kibontani azt. Ugyan a főhősökön keresztül látjuk a helyzeteket és a problémákat, ez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy a részek végére is szimpatikusak maradnak.
A tükör
Ha valaki a sorozat felfedezését az előzetesével szeretné kezdeni (vagy akár zárni), akkor különleges élményben lesz része. Az első évad promója úgy emeli be a nézőt egy hangulatba, úgy képes igazi feszültséget kelteni, hogy közben egyetlen történetszálat sem tesz nyilvánvalóvá. Visszanézve már látom, hogy a három epizódból nem egyszerűen összevágták a részleteket, hanem megpróbálták úgy módosítani a képeket és a szöveget, hogy az előzetes egyetlen egységes történet illúzióját keltse (a különböző történetek szereplői egymást nézik a tévékben), miközben emiatt a trükk miatt teljesen homályos, hogy a sorozat miről fog szólni.
A második évad előzetese még az elsőnél is furcsább, de megint a jó értelemben: a készítők egy-két - önmagában teljesen értelmezhetetlen - képi elemet használnak csak fel a részekből, a többi jelenet a sorozatban nem is szerepel. De szerepelhetne, mert hangulatilag és rendszerkritikus mondandóját tekintve tökéletesen megfogja a Black Mirror lényegét: azt hisszük, hogy minden a legnagyobb rendben van, pedig nagyon nagy a baj a világgal és az emberekkel, mert olyan körülményeket teremtettek maguknak, amelyek között nem lehetnek önmaguk, nem lehetnek emberiek.
"Élj többet. Kapcsolódj többet. Utazz többet. Ossz meg többet. Mosolyogj többet. Vegyél többet. Fogyassz többet. Gondolkodj többet. Tapasztalj többet. Emlékezz többet. Láss többet. Ossz meg többet. Tanulj többet. Keress többet. Játssz többet. Kapcsolódj többet. Többet. Többet. Tö...bbet. Legyél önmagad. Többet ne. A jövő eltörött.*"
(*is broken - lehet "el van rontva" is a fordítás)
-valahogy így szól a reklámként hangzó szöveg, és közben maszkos embereket látunk egy gyártósornál, és olyanokat, akik a feléjük tartó sűrű fekete füstöt érdeklődve, minden veszélyérzet nélkül fényképezik a mobiltelefonjukkal.
A sorozat tehát egy (illetve hat) sötét jövőképet mutat, melyekben ezek közül eggyel vagy többel kell számolni:
- az emberek mindent látnak, mindent nyomon követnek, és miközben a képernyőn vagy a telefonjukon keresztül néznek valamit, úgy érzik, nincs is morális felelősségük azzal kapcsolatban, ami történik
- az élet kilátástalan, nincs elég élettér, az igazi emberi kapcsolatok visszaszorultak, az emberek a kötelezően végzett tevékenységeket nem tudják értelemmel megtölteni, a kiutat a valóságshow-k jelenthetik (vagy még azok is csak egy másik csapdába visznek bele)
- az emberek a legújabb technológia segítségével vissza tudják játszani a velük történt összes eseményt, így minden pillanatban elemezhetik magukat és másokat
- egy mesterséges intelligencia-program segítségével bárkit életre lehet kelteni az online tevékenységeinek nyomai alapján, bár kétségtelenül nem olyan lesz, mint az eredeti
- az emberek igazságosnak, helyénvalónak érzik a kegyetlen és abszurd megoldásokat, ha éppen nem mennek jól a dolgok
És konstatáljuk akkor lassan, hogy ezek a fejlemények - félretéve a futurisztikus körítést - igazából annak a 
világnak a részei, amelyben élünk. A történetek - és a filmek, amelyekre ezek emlékeztetnek minket, pl. a Truman Show (The Truman Show), Az éhezők viadala (The Hunger Games), A sziget (The Island), a Vágott verzió (The Final Cut), A nő (Her) stb. - nem is lehetnének aktuálisabbak. A technológiák és az ezekhez kapcsolódó ötletek tulajdonképpen már a rendelkezésünkre állnak, és részben használjuk is őket. A Black Mirror tehát nem feltétlenül a sötét jövőnkkel szembesít, inkább a jelenünk sötét bugyraiba (ez a fekete tükör) nézhetünk így bele.
A tükör mögött
De mielőtt még mindent a technikára fognánk (mert azt nem hagyom), jusson eszünkbe, hogy a sorozat bizonyára nem azt akarja üzenni, hogy ne használjunk telefont, tévét és internetet, mert akkor tönkretesszük az életünket. A Black Mirror főhőseit nem a technika teszi tönkre, hanem a társadalmi rendszer, vagy a körülöttük lévő emberek, esetleg saját maguk. Olykor mind a három igaz.
A technika nem a gonosz maga, csak egy eszköz. Nélküle is lehet zsarolni, kapcsolatokat tönkretenni, másokat kínozni vagy szemet hunyni a kínzás fölött, csakhogy általa néha még egyszerűbb, mert így látszólag nem is kell besároznunk a kezünket. De mivel az új technológiákat is az ember alkotja, terjeszti és használja fel olyan módon, ahogyan jónak tartja, így az üzenet az, hogy a felelősséget is vállalnia kell ezért. Vagy még jobb lenne, ha elkezdene inkább alternatív (értsd intelligensebb) használati módokat keresni.
A Black Mirror szereplői (és nem csupán a központi karakterek) kritikus helyzetekben vannak, és dönteniük kell, hogy megtegyék-
e azt, amit lehetőségük van megtenni az adott technikai lehetőségek és társadalmi keretek között. Az első rész példáján: Kényszerítsen-e X valakit a nyilvános (minden tévéadón élőben mutatandó) disznószexre valamilyen okból? Szexeljen-e Y egy disznóval élő adásban, ha nagy a tét? Nézze-e Z, hogy valaki egy disznóval szexel, mintha ez rendben volna? Epizódonként más a kérdés, de ugyanez a háromszög a legtöbb esetben körüljárható:
- Megteremtsük-e a lehetőséget (megépítsük-e a rendszert)?
- Megtegyük-e (belemenjünk-e a játékba)?
- Hagyjuk-e, hogy mások megtegyék (élvezzük-e a játékot kívülről)?
A főhősök egy része a történet végén nemet mond - de nekik általában már túl késő.
Nekünk talán még nem.
/Az összes epizód tartalma a Sorozatjunkie-nál megtalálható./
