Viszonylag szpoilermentes elemzés arról, hogy mi a közös a krimikben, amelyeket éppen a legjobban szeretünk, és hogy mindez miért fekszik jobban a társadalomkutatónak, mint belealudni a Columbo-ba.

1. Kapcsolati dinamika

Azok a krimik, amelyektől manapság függők vagyunk, óriási hangsúlyt fektetnek a szereplők közötti kommunikációra, a kapcsolatok dinamikájának bemutatására. Nem egyszerűen arról van szó, hogy az izgalmas, excentrikus nyomozó egyénisége egy elnyomott sidekick karakter által teljesedik ki, vagy hogy férfi és női szereplők szeretkeznek és vitatkoznak a krimi-szálak szüneteiben - a középpontban általában olyan kapcsolatok állnak, amelyekben a felek hasonlóan erős egyéniségűek és fontosak, a kapcsolatok fejlődése pedig férfi-nő páros esetén sem egyszerűen annyit jelent, hogy a főszereplők előbb-utóbb lefekszenek egymással.

Ebben a pillanatban is kommentelők ezrei győzködik a készítőket, hogy írják bele Martint, az érzékeny lelkű dán rendőrt A híd (Bron/Broen) harmadik évadába, mert Saga, az Asperger-szindrómás svéd nyomozónő ebben a furcsa barátságban tud igazán érdekesen működni. A sorozatot nézve mindkettejük lelkét és agyát a másik szemszögén keresztül értjük meg, és egyetlen csóknak sem kell elcsattannia közöttük ahhoz, hogy a néző teljes mértékben kielégüljön a közöttük elhangzott - legtöbbször egyszerre hangosan nevetős és szomorú - beszélgetésektől.

A híd íróinak szívesen elmesélném, hogy miután Alice karakterét háttérbe szorították a Luther későbbi évadaiban, már egyáltalán nem érdekelt, hogy mi történik a nyomozóval, vagy milyen ügyeket old meg. A sorozat élvezeti értéke abból fakadt, hogy az önmagán uralkodni képtelen, de a világot jobb hellyé tenni akaró Luther hogyan kommunikál a szülőgyilkos-pszichopata Alice-szel. A közöttük kialakuló barátság, a minden dialógusban szikrázó szexuális feszültség, az ellentétes világértelmezések ütközése, és a folyamatosan felmerülő morális dilemmák voltak azok, amelyek legitimálták a nézők (egyébként meglehetősen középszerű krimi-szálakkal operáló) sorozat iránti érdeklődését.

Ha már itt tartunk, az sem érdekelt egy idő után (főleg a történet durva megszakítását követően), hogy ki ölte meg Rosie Larsent a The Killingben, vagy hogy hogyan került a kis Danny Latimer holtteste a tengerpartra a Broadchurchben. De azon mindig jól esett filozofálni, hogy Linden vagy Holder lelke-e a meggyötörtebb (Lindené) és Alec Hardy vagy Ellie Miller látja-e jobban az embereket (Hardy). A sorozatok csúcspontjai számomra azok a pillanatok voltak, amikor ezeknek a párosoknak a tagjai elkezdtek igazán aggódni egymásért (Holder Linden elrablásakor (S3E8), Hardy a Broadchurch fináléban), és felismerték, hogy a másik nélkül lelkileg és professzionálisan is gyengébbek, mint együtt.

Nem tudom, ki hogy van vele, de én még a True Detective-et sem azért néztem, mert egész nap mélyfilozófiának tűnő rizsát szerettem volna hallgatni, hogy utána igazán értékelhessem a The Good Wife vonatkozó paródiáját (az Alicia által nézett Darkness At Noon a legviccesebb krimi!). De ahogy Marty megpróbálja megérteni Rust világfájdalmát, és a barátság-flörtből féltékenység, majd a mosolyszünet után mégis stabil "öreg házaspár" kapcsolat lesz, az igazán jó tévé-anyag. Nem csoda, hogy nem csak McConaughey, hanem Woody Harrelson is megkapta érte az Emmy-jelölést.

"People just think there are black hats and white hats, but there are black hats with white linings and white hats with black linings. And there are hats that change back and forth, between white and black. And there are striped hats. Evil rests in the soul of all men. It haunts them like ghosts haunt a graveyard, and there is nothing you can do but curse God (...) Pigs in mud, that's all we are. God looks down on us and all he sees is mud and more mud." /A Darkness At Noon című fiktív krimi főhőse a The Good Wife-ban (True Detective-paródia) S5E17/

Áltathatjuk magunkat azzal, hogy Watson is csak azért kell, hogy a Benedict Cumberbatch-féle Sherlock karakter menőbbnek látsszon, de az a helyzet, hogy a közöttük lévő, hangsúlyozottan idézőjeles "szerelem" egyszerűen a legszebb azok közül, amiket mostanában a tévében láttam. (Simán felveszi a versenyt a Grey's Anatomy Christina&Meredith-féle barátság-szerelemmel.)

Sherlock beszéde a tetőn és Watson ezt követő fájdalma (S2E3), Sherlock küzdelme a túlélésért a "His last vow"-ban (S3E3) azért, hogy szólhasson Watsonnak a rá leselkedő veszélyről olyan romantikus pillanatok, amelyeket sűrűn vissza fogok nézni. A harmadik évad közben persze Sherlock megoldott pár ügyet is, de komolyan nem emlékszem, hogy mit is csinált az elme-palotájában pontosan. Az első részben visszatért Watsonhoz, a második részben elmentek Watsonnal egy mérőedényes berúgásra, a harmadik részben felfedte Watson párkapcsolatának a titkait és megfejtette Watson kapcsolat-választásainak pszichológiai hátterét - ha engem kérdeznek, akkor ezek történtek, és ezerszer jobban élveztem ezt nézni, mint az első évadot.

2. Nem-detektív perspektívák

Az előző megállapításhoz (kapcsolatok fókusza) még az is hozzátartozik, hogy a jelenlegi kedvenc sorozataink nem egyszerűen az egymás személyiségére reagáló nyomozók eltérő perspektíváit váltogatják. Az említett krimik közül több is  - kicsit elrugaszkodva a hagyományos szerkesztésmódtól - sokkal nagyobb hangsúlyt helyez

az áldozatok oldalára: A Broadchurch és a The Killing is sok időt szán a család, különösen a lelkileg összetört anya gyászának bemutatására, újra és újra feltéve a kérdést, hogy ismerték-e eléggé a gyerekeik életét.

az elkövetők oldalára: Bár Alice Morgan (Luther) csak átmenetileg tartozik ebbe a kategóriába, de az ő szemén keresztül egy teljesen másféle igazság-szemlélet körvonalazódik. A legszebb példa mégis egy másik sorozat, a The Fall, amelyben a sorozatgyilkos Paul mindennapjai ugyanolyan súllyal jelennek meg, mint Stella Gibson nyomozónő lépései, így tulajdonképpen "két vadászat" tanúi vagyunk párhuzamosan, és komolyan elgondolkodhatunk, hogy mi késztethet valakit arra, hogy a gyereknek szóló esti mese felolvasása után gyilkolászni induljon.

3. A szociológus kielégülése

Ha olyan telhetetlen lennék, hogy nem lenne elég nekem az emberi kapcsolatok fejlődésének a középpontba helyezése, vagy az eltérő perspektívák váltogatása a történetek bemutatása során, akkor még itt van a hab is a tortán: a társadalmi problémák és kihívások explicit kimondása, és esetenként még ezek integrálása is a krimi-szálakba.

Az egyik kedvenc példám erre a svéd-angol koprodukcióban készült Wallander Kenneth Branagh főszereplésével. Bár a sorozat maga igazából nem kedvenc, mivel a főhős, Kurt Wallander azzal tölti az ideje nagyrészét, hogy kiborul a bűnügyeken, és azután nagyon-nagyon sokat autózik, hogy rájöjjön azokra a dolgokra, amelyeket a nézők már percek óta tudnak, viszont a benne megjelenő ügyek egészen érdekesek - szó van például a szekták erejéről (S3E3), az északi/nyugati kultúrákban is megjelenő idegengyűlöletről (S2E1) és az egyik részben (S3E2) Svédország és Lettország társadalmi berendezkedésének a különbségei is nagy szerepet játszanak.

Szintén erőteljesen társadalomkritikai vonalat képvisel a The Killing, amikor az utcagyerekek vagy a prostituáltak helyzetével és kilátásaival foglalkozik, vagy amikor a halálbüntetés kegyetlenségét feszegeti. Míg A híd az autizmus iránt érzékenyít, addig a The Fall erőteljesen feminista hangvételével rámutat a nőkkel szembeni kettős mércére, a Broadchurch pedig nem csak egy kisközösséggel szembeni bizalmi válságot, hanem egy munkahelyére visszatérő kisgyerekes anya kihívásait is bemutatja, hiszen tulajdonképpen a visszatérése után neveznek ki mellé/fölé egy pasit.

De mind közül talán mégis A híd az a sorozat, amely a szociológus kielégülését a maximumra pörgeti: azon túl, hogy felveti az országok közötti kooperáció és a mentális fogyatékossággal való együttélés kérdéseit, az első évad "Igazság Terrorista" nevű bűnözője olyan társadalmi problémák köré építi az általa elkövetett gyilkosságokat mint a média részrehajlása, a hajléktalanság, a kegyetlen állami szociálpolitika a fogyatékossággal élő emberekkel szemben, a bevándorlás és - ezzel összefüggésben - az integráció hiánya, vagy éppen a gyerekek kizsákmányolása. Később persze kiderül, hogy a gyilkosságok mögött sokkal inkább személyes okok állnak, és a sorozat második évadának bűnügyeit sem pusztán az ökoterrorista-ideológia motiválja, de ez mit sem von le a társadalmi üzenetek értékéből. "A Föld gyönyörű bolygó, remek hely lehetne, de csak ha előbb megoldjuk a problémáinkat" -mondja A híd első évadának gonosz karaktere Sagának és Martinnak (S1E1), és magam sem fogalmazhatnék bölcsebben.

Poirot és Miss Marple életem végéig velem maradnak, mindig imádni fogom őket, de a konkrét bűnügyek középpontba állítása fölött - legalábbis a sorozatok világában - már eljárt az idő. Az ügyekre most már csak azért van szükségünk, hogy legyen apropónk az emberekkel foglalkozni.